A labdarúgók számára a legnagyobb félelem, sőt talán átok, a sérülés. Bár a női labdarúgás egyre jobban hasonlít a férfi szakág futballjára, vannak olyan sérülések például, amelyek a lányokat gyakrabban, súlyosabban érintik. Egy francia felmérés szerint, a női futballisták több mint harminc százaléka, a pályafutása során legalább egyszer, keresztszalag-szakadást szenved. Olyan sérülést, amelyből a felépülés a legjobb esetben is legalább tíz hónapig tart, és amely legalább annyira próbára testi a lelket, mint a testet. A keresztszalag-sérülése után a rehabilitáció rögös útját járó Magyarics Zoét és Sárosi Csillát faggattunk arról, hogy vannak. Interjúnkból kiderül, a sérülésből épülők esetében csak kérdezni egyszerű – a válaszok lényegesen bonyolultabbak.

– Mikor sérültetek meg, és tulajdonképpen kivel, mi történt?

M. Z. – Május másodikán, a portugál bajnokságban, egy S.C. Braga elleni mérkőzésen történt az eset. Gyakorlatilag „csak” egy fejpárbajból való talajra érkezés sült el szerencsétlenül, elszakadt a bal lábamban az elülső keresztszalagom. Dr. Majzik Ernő műtött meg itthon, Budaörsön és azóta Szombathelyen, Pernesz Boglárka irányításával, felügyeletével csinálom a rehabilitációt.

S.Cs. – Még a St. Mihály FC játékosaként, februárban, a téli felkészülés során, az egyik edzésen, a nagy lendülettel érkező csapattársammal ütköztem. Elszakadt a jobb lábamban az elülső keresztszalag. Szerencsém volt, mert a Covid-időszak ellenére dr. Tátrai Miklós nem sokkal később meg tudott műteni a tatai klinikán. Nagyon hálás vagyok neki a jól sikerült műtétért és azért is, mert „időt nyertem”. Rengeteg önzetlen segítséget kaptam Szegeden Hódi Zsuzsannától is, aki nem csak gyógytornászként végzett nagyon profi munkát, de segített abban is, hogy ne menjenek rossz felé a gondolataim, egy pillanatra se adjam fel és a hasonló utat bejárt Gődér Brigittától.

– Mit gondoltok, hogy érzitek, hol tart most a rehabilitációtok?

M. Z. – Már több mint három hónap telt el a műtét óta. Dolgozunk keményen a gyógytornászommal, rajta nem fog múlni a visszatérésem, az tuti biztos. Nem tartom magam hamar fáradó típusnak, viszont az órák után általában a létezés is nehezemre esik. Számomra a legnehezebb és legfájdalmasabb időszak is egyben a műtét napja és az ezt következő két hét volt. Az állandó menés a lételemem, ettől megválni és ágyhoz kötve lenni akár csak egy napra is, rémálom volt számomra. Nem szívesen tekintek vissza ezekre a hetekre, viszont hiszek abban, hogy minden okkal történik. Amikor újra a pályán leszek, minden percet még ezerszer jobban fogok értékelni és élvezni.

S.Cs. – Akinek volt már hasonló sérülése, talán megerősítheti, a sérülés és a következő pályára lépés közötti időszak végig nehéz, legfeljebb más miatt. Most is úgy érzem, nehéz szakasznál, talán a legnehezebbnél járok, de ez más típusú „rossz”, mint amiket a sérülés és a műtét után átéltem. Jól halad a rehabilitációm és most kicsit úgy érzem magam, mint egy versenyló, amelyik csak az istálló ajtajában toporzékolhat. Én úgy érzem, már közel a visszatérés, de elfogadom, amit a velem dolgozó szakemberek mondanak: majd a téli felkészülést kezdhetem a csapattal. Nagyon sok baráti segítséget, inspirációt kapok egykori csapattársamtól, a Haladás-Viktóriában játszó Gődér Brigittától is, akinek a pandémia, a határok lezárása miatt közel két évig tartott a visszatérése. Amikor Brigi augusztusban, a teljes felépülése utáni első mérkőzésen gólt fejelt, megkönnyeztem. Tudtam milyen út és lelki teher van mögötte.

– Milyennek ítélitek a rehabilitációt, pszichikailag milyen állapotban vagytok?

M. Z. – Ahogy telnek a hetek, hónapok egyre közelebbinek érzem a rehabilitáció végét, így a jó kedvem is növekvő tendenciát mutat. Nem fogok hazudni, nem mindig egyszerű, sőt… De tudom, hogy nem egy játékostársam keresztül ment már ezen, szóval én sem fogok panaszkodni. Ők is visszatértek erősebben, nekem is ez a célom!

S. Cs. – Amint korábban is mondtam, fizikailag jó állapotban vagyok és kaptam annyi segítséget, hogy mentálisan se legyen gond. De azért emlékszem rá, hogy a sérülés és a műtét utáni napok legfontosabb jellemzője a kilátástalanság és kellett idő, kellettek a gyógytorna során is olyan sikerek, amitől elkezdtem hinni, bízni. Az én helyzetemet nagyon megnehezítette, hogy bár itthon érzem magam Magyarországon is, azért mégis csak egy lezárt határ választott el a szüleimtől, egy bátorító öleléstől. Jelenleg talán a türelmetlenség a legnagyobb ellenfelem, ahhoz kell leginkább a családom, a szüleim és a barátok segítsége, hogy ne siettessem azt, amit nem lehet, ne csináljak butaságot.

– Mennyire láttok előre a következő hónapokra, van-e már terv a visszatérésre, a jövőre?

M. Z. – Tervek, vágyak természetesen akadnak, de nem szabad előre rohanni. A legfontosabb jelen pillanatban, hogy maximálisan rendben legyen az egészségem. Ha az ember nem tud százszázalékos erőbedobással csinálni valamit, akkor annak sok értelmét nem látom. Azt hiszem, nagy titkot nem árulok el azzal, ha azt mondom, hogy januárban már a téli alapozást szeretném elkezdeni az új csapatommal.

S. Cs. – Megmondom őszintén, nekem az volt a tervem, hogy a Simple Női Liga őszi szezonjának utolsó fordulóira már rendben leszek és játszom. Kénytelen voltam elfogadni, hogy ez nem lehetséges, és nem azért, mert lassú a felépülésem, hanem mert ki kell várni mindennek az idejét, felesleges lenne egy új sérülést kockáztatni. Úgy tervezem, hogy a téli felkészülést már meg tudom rendben kezdeni az Astrában és ha Bene Ferenc is úgy gondolja, ott leszek a csapatban a tavaszi rajton.

– Vannak-e olyan általános tapasztalataitok, gondolataitok, amelyeket a hasonló helyzetbe kerülőknek is érdemes tudnia?

M. Z. – Minden ember más és más, így valószínűleg ezt a szituációt is különböző módokon éljük meg, dolgozzuk fel. Viszont mindenképpen azt javasolnám, hogy fogadd el, hiszen már megtörtént, változtatni nem tudsz rajta. Előre nézz, koncentrálj a jó dolgokra, fókuszálj a céljaidra, legyél türelmes és kitartó, eddz keményen, higgy magadban! Csak idők kérdése és minden rendben lesz!

S. Cs. Én három dolgot tudnék kiemelni. Az egyik, hogy mindig kell, hogy ott álljon a sérült mellett valaki, aki a nehéz pillanatokban is lelket tud bele önteni. Mert nehéz pillanatai mindenkinek lesznek. Nekem ilyen volt Hódi Zsuzsi, a szüleim, a barátok. A másik, amit fontosnak tartok, vegyék nagyon komolyan, hogy mindennap kell edzeni. Nem szabad lanyhulni. A harmadik, hogy legyen meg a megfelelő türelem. Ebben is sokat segíthetnek a körülöttünk állók. Nélkülük sokkal nehezebben menne, vagy nem is menne az egész.