A Magyar Labdarúgó Szövetség elnöksége éppen tíz évvel ezelőtt fogadta el a hazai női labdarúgás fejlesztését célzó, 77 pontos programot. Az azóta eltelt évtizedben gyökeresen megváltozott a szakág működésének feltételrendszere, ismertsége és elismertsége, többszörösére nőtt a játékosok, a versenyző csapatok, a bajnokságok száma. Ennek ellenére, aligha mondhatjuk azt, hogy a magyar női labdarúgás legutóbbi tíz éve kizárólag sikertörténet. Török Gábort, az MLSZ elnökségi tagját, a szövetség Női Bizottságának elnökét kértük arra, tekintsük át a 2013 óta eltelt időszakot.

– Rutinos egyetemi oktatóként valószínűleg nem okoz gondot az osztályzás. Milyen érdemjegyet kaphat a magyar női labdarúgás 2013 és 2023 közötti időszaka?
– Nehéz lenne egy jeggyel kifejezni, hiszen bizonyos területeken csillagos az ötös, máshol pedig kegyelem a kettes.

– Korábban, amikor a szakág szereplői a fejlesztési program eredményeiről beszélgettek, egy pillanatig sem lehetett kérdéses, hogy egészen más ma női labdarúgónak lenni, a női labdarúgásban működő csapatokat működtetni, mint amilyen tíz évvel ezelőtt volt. Az is megfogalmazódik, hogy a szövetség megtette a magáét, a rendelkezésére álló eszközökkel megteremtette az ugrásszerű fejlődés feltételeit. Majd ez után, rendre úgy folytatódik a mondat, hogy de…
– Összességében nem lehetünk elégedetlenek, mert a játékosok és a csapatok számában, a népszerűsítésben és az anyagi körülményekben is jelentős az előrelépés a tíz évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Magam is úgy érzem, hogy amit a szövetség meg tudott tenni, azt megtette. Nem találkoztam senkivel, aki ezeket az eredményeket vitatta volna, így nyugodtan mondhatom, hogy ez nem vita, hanem ténykérdés. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a tradicionális férfi klubok egy részének hozzáállása, a női labdarúgás általános megítélése és a felnőtt válogatott eredményesége egyelőre nem ad okot az elégedettségre.

– A magyar női labdarúgás legutóbbi tíz évének elsőszámú vezetőjében van hiányérzet? Csalódottság?
– Nem esett nehezemre, mert az élet más területein is ez jellemez, de tényleg mindig igyekeztem nagyon realistán tervezni. Úgyhogy csalódottságról nem beszélhetek. Tudtam, hogy a gondolkozás megváltoztatása nem megy majd egyik pillanatról a másikra, ahogy abban is biztos voltam, hogy hiába lesznek jobbak a körülmények, attól még hosszú időbe telik, amíg a rendszer szereplői is másképp kezdenek el viselkedni. Ezért is azt képviseltem mindig, hogy ne siessünk, ne próbáljunk meg mesterségesen, pénzesővel szinteket lépni, mert azt csak tanulással és munkával lehet. Időt kell adni a női labdarúgásnak, hogy fejlődjön, hogy új embereket vonzzon be, hogy változzon a személet, a munkamódszer és a munkamorál. És igen, időt kell adni a labdarúgást kedvelő szurkolóknak is, hogy felfedezzék és megszeressék a női szakágat. Egy évtized láthatóan ehhez még nem volt elég, de az tagadhatatlan, hogy már érzékelhető némi elmozdulás a rendszeren belül és azon kívül is.

– Figyelemmel arra, amit elmondott, ha 2023-ban újabb 77 pont születne, a célok közül mit fogalmazna meg másként? Ugyanazok lennének az irányok, vagy más irányba kellene állítani a kormányrudat?
– Szerintem az irányok rendben voltak, a tömegesítés és a népszerűsítés nélkül csak Patyomkin-falvakat építhetünk, logikus, hogy ezzel kellett kezdeni. Részleteken persze lehet vitatkozni, de meggyőződésem, hogy egy fejlesztési program sikere nem azon múlik, hogy hány csapatos az első osztály vagy éppen milyen a bajnokság lebonyolítása. Az alapvető kérdés az, hogy a tehetséges lányok focizhatnak-e, eljuthatnak-e egy edzésre, találnak-e maguknak klubot, elhivatott edzőt és olyan rendszert, amely kiválasztja, neveli és támogatja őket. Minden más ehhez képest másodlagos.

– A szövetségben világos tendencia, hogy a napi operatív ügyeket a sportigazgatóság felügyeletével a szakág vezetése végzi, míg a Női Bizottság feladata elsősorban a jövőkép megrajzolása, a stratégia alkotása. Melyek azok a területek, amelyeken a Női Bizottság változtatásokat tart szükségesnek. Mi az önök víziója, a 2025-ig terjedő időszakra, esetleg hosszabb távra?
– Örülök ennek a kérdésnek, mert bár a nyilvánosságot ez nyilván kevésbé érdekli, de nekem meggyőződésem, hogy a magyar női labdarúgás jövőjét meghatározó lépés volt, amikor a Barczi Róbert vezette sportigazgatóság a férfiakhoz hasonló módon kezdett el foglalkozni a női szakággal. Így a mi bizottságunk, amely – régen így mondtuk volna – társadalmi munkás vállalkozás, végre a helyére került, és professzionális kezek vették át a szakmai munkát. Ami pedig a jövőképet illeti: nagyon sokszor elmondtam korábban, hogy a 2020-as évtizedben már látszódnia kell eredményességben is annak a fejlesztésnek, annak a munkának, ami tíz évvel korábban a szakágban elindult. Hogy mit jelenthet ez? Jakabfi Zsanett méltó utódainak – azaz nemzetközi mércével is sikeres játékosoknak – a megjelenését a felnőtt mezőnyben, az utánpótlás-válogatottaknál már most is tapasztalható eredményeségi mutatók javulását a felnőtt válogatottnál. Ugyanakkor azt gondolom, hogy az igazi siker az lesz, amikor a női labdarúgás ismertsége és elfogadottsága Magyarországon is egyértelműen emelkedik majd. Sokkal több lesz ez, mint egy sportsiker.