Szabó Ilona a magyar női labdarúgás „hőskorának” egyik legjelentősebb szereplője. Harmincnégyszeres válogatott, az 1994-1995-ös női NB I gólkirálya, ami óriási eredmény – de ebben az interjúban arra is keresem a választ, mondhatjuk-e, hogy „csak” harmincnégyszeres válogatott. Ilona Fehérgyarmaton született, az ország keleti felében, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében nőtt fel.

– A kezdetekre lennék legelőször kíváncsi. Fehérgyarmaton született, de tudom, igazából Kömörőn élt a család, ott is nőtt fel. Hogyan emlékszik a gyerekkorára, elsősorban annak „focis” részére?

+ Rengeteg szép emlékkel. Alsós korom óta fociztam a faluban a fiúkkal, de ez akkor még nem jelentett igazi csapatot, versenyszerű futballt. Kömörőn volt egy öltözőépület, ami egyébként azóta sincs bevakolva, és mellette a legelőn összeácsoltak három gerendát, az lett kapunak kinevezve. Volt amúgy a falunak a járási bajnokságban, a sokadik osztályban csapata, ha az játszott, háló is került a kapura és – emlékszem – kézzel szórva a meszet vonalazták a pályát.

– Mikor fordult meg a fejében először, hogy lehetőséget keres az igazi, a versenyszerű futballra. Mennyire látott Kömörőről előre: NB I? Válogatottság?

+ Fogalmam sem volt semmiről. Arról sem, hogy egyáltalán létezik olyan, hogy versenysport. Azután, 1988-ban, amikor átadták Nyíregyházán a Bujtosi Szabadidő Csarnokot, szerveztek a programba – természetesen teremfutballként – nőifocit is. Érkezett az Egri Lendület, valamelyik fővárosi nagycsapat és összehívtak egy megyei válogatottat is. Ebbe kerültem be, fehérgyarmati középiskolásként, az akkori Zalka Máté Gimnázium tanulójaként. Ott „fedeztek fel” az egriek és hívtak, hogy az érettségi után menjek Egerbe, játsszak ott. Hogy mi vonzott? Elsősorban talán nem is a foci, hanem a jobb munkalehetőség, a főiskola esélye, a külföldi utazások – emlékszem, a leigazolásom után nem sokkal már mentünk is Jugoszláviába, Pulába. Óriási dolognak számított ez akkor, főként Kömörőhöz képest. Hogy mekkorának, arra mesélek két példát. Ha hazamentem nyáron, elmentem futni az erdőbe. Jöttek szekéren a bácsik, kérdezték hova futsz, baj van, beteg a nagyapád? Mondtam, semmi baj, csak edzek. Nem értették miről beszélek. „Javasolták”, hogy inkább pihenjek a szabadidőmben, a falumban nem értették mi az, hogy edzés, meg női futball. A másik történet a kilencvenes évek közepére, 1995-be visz vissza. Történt, hogy a válogatott Olaszországban, Jesolóban játszott egy tornán. Az, hogy én is utazok a csapattal, csak az indulás előtt, a dunavarsányi edzőtáborban derült ki. Szerettem volna értesíteni a családot, hazatelefonálni, de akkor még nem, hogy mobil, de vezetékes telefon sem nagyon volt Kömörőn. Végül a polgármesteri hivatalba telefonáltam és kértem, valaki menjen ki a családunkhoz.

– A pályafutásának legmeghatározóbb évei – bár játszott Budapesten a László Kórház csapatában, sőt magyar bajnok is lett 2000-ben – Egerhez és Miskolchoz kötődnek. Mennyire érezte hátrányát annak, hogy nem a három nagy budapesti csapat valamelyikében futballozik?

+ Jó lenne azt felelni, hogy semennyire, de ez nem volna igaz. Az még talán természetes, hogy a fővárosi nagyklubok, a Femina, a Renova és a László Kórház futballistáit előbb hívták be a keretbe, jobban benne voltak a játékosok alkotta közösségben, mint mi. De az fájó, hogy gyakran elsikkadt a meghívó, nem jutott el hozzám: a vezetők így akarták meggátolni, hogy a pestiek „elraboljanak”. A pályafutásommal kapcsolatos kevés hiányérzetem egyike, hogy nem utazhattam el a válogatottal Brazíliába, mint ahogy egri csapattársaim közül Gál Rozi és Lubai Móni is itthon maradt.

– Tanárképző főiskolát végzett, jelenleg is pedagógusként dolgozik egy újpesti általános iskolában. Gondolt-e, egyáltalán gondolhatott-e arra, hogy a labdarúgás karrierlehetőséggé váljon, illetve profi játékos legyen?

+ Határozottan nem. A „mi időnkben” itthon a női futball egyáltalán nem jelentett karrier-lehetőséget, nem voltak profi játékosok sem. Sokaknak a nagy álom Németország volt, ott játszottak magyar lányok jó csapatokban, de tőlük tudtuk azt is, ott sincs kolbászból a kerítés. Szinte valamennyien munka mellett futballoztak, bár az kétségtelen, hogy jobb anyagi körülmények közé kerülhettek, mint mi, itthoniak.

– Mit gondol: a kilencvenes években milyen hendikeppel indultak társaikkal szemben a vidéken felnőtt, de főként a vidéki csapatokban játszó játékosok?

+ Azt gondolom, nagy hátránnyal indultunk, talán mondtam is erre néhány példát. Budapesten mindenből több lehetőség volt, van, gondolok a felsőoktatásra, az iskolára, a munkahelyekre és persze a sportra is. 

– Zárásként egy igazán személyes kérdés: ha visszafordíthatná az idő kerekét, csinálna bármit másként?

+ Talán semmit. Életfilozófiám, hogy soha semmit nem bánok meg, elfogadom, hogy akkor, az adott körülmények között a legjobb döntést hoztam. Talán egy valami van, amit ma rossz döntésnek tartok: éppen az, amikor Budapestre, a László Kórházhoz igazoltam. De, azzal kapcsolatban is inkább úgy fogalmazok, nem volt jó, de hasznosnak érzem. Ha ma lennék fiatal, illetve fiatal játékos, azért több dolgot kipróbálnék, több mindenbe belevágnék. Biztosan érdekelne egy külföldi ösztöndíj lehetősége például, de ez a mi generációnknak még sokkal nehezebb volt. Nem is úgy tanultunk idegen nyelveket, mint a mai gyerekek és talán nem is voltunk, vagy lehettünk annyira bátrak.

 

Az interjút a női NB II Nyugati csoportja góllövőlistája élén álló Kardosi Blanka, a Budaörsi SC támadója készítette, a magyar női futball területi determináltságát kutató szakdolgozata részeként.